A
cimbora múltkor negatívan nyilatkozott az Occupy Wall Street mozgalomról,
annak ellenére, hogy annak apropójával nagyjából egyetért. Hivatkozásként egy szlovén csóka new yorki beszédét idézte. Bar a beszéd nem konkrétan erre
volt kihegyezve, mégis elégedettségével gondoltam arra a lassan több mint tíz
éve elhangzott beszélgetésre, amit egy akkori kollegámmal folytattam a 2011. szeptember
11-ei események kapcsán, és amiben dilettáns arroganciával váltig állítottam,
hogy az Egyesült Államok által regnált világrendnek meg vannak számlálva a
napjai. Na jó, nem napjai hanem évei. Sőt, én akkor még szűk ötven évet
jósoltam. Most úgy néz ki, hogy még kevesebb. Az okokat nem nagyon érdemes
keresni, a lényeg úgyis az, hogy nem sok szerepünk volt, van vagy lesz benne.
Összedől ez magától attól függetlenül, hogy pár elkeseredett, vagy épp csak dologtalan
ember letáborozik a Világ gazdasági ütőere szomszédságában, illetve ennek
hatására egyéb helyeken. Nem szándékom persze lesajnálni az említett mozgalmat.
Igenis léteznek olyan emberek, akik nem hajlandóak tudomást venni a
problémákról egészen addig, míg sorra nem kerülnek a vágóhídon. A
figyelemfelkeltés tehát hasznos dolog. Na de mi lesz, ha eljön a kutyavilág?
Azaz egyáltalán mi lesz, hogy ha az ami most van véget ér? Punk zenekarok
tucatjai jelentős „karriert” futottak be az elmúlt harminc évben azáltal, hogy
rámutattak arra, hogy mi nem jó. Páran még azt is megkísérelték, hogy
alternatívát állítsanak. És ez még inspirálóan hatott harminc évvel ezelőtt,
sőt még ma is annak hat azok számára, akik most találkoznak vele először. Ennek
ellenére azt azért nehezen tudom elképzelni, hogy Penny Rimbaud úgy gondolta,
hogy ’77-ben megmondja a frankót, aminek hatására majd kb. 150 év múlva
beköszönt egy boldogabb világ. Mindenesetre mi azért szorgosan folytatjuk, amit
Penny és mások elkezdtek. A társadalom, a politika, a gazdasági helyzet szar,
ergo elhatárolódunk tőle. Élvezzük a foglaltházak nyújtotta exkluzív, néha
már-már fasiszta módon erőltetett izolációjának kényelmét. Időnként, általában
koncertekhez vagy egyéb szórakozáshoz kötve a kapitalista rendszer
kegyetlenségéről, tekintélyelvű társadalomról fröcsögünk, vagy állatvédelemről
és toleranciáról papolunk. Véleményem szerint ez a fajta passzív ellenállás ma már
punk rutin. Rutin. És a koncepció? A magyarországi rendszerváltáskor volt
koncepció. Az MDF a rendszerváltást megelőzően 3 évig dolgozott rajta.
Eredmény? Hát látjuk. Mindezek tükrében mi mégis attól várjuk a csodát, hogy például
XX. századi baloldali terroristákat, vagy terrorista szervezeteket avatunk
romantikus példaképpé, óvatosan tüntetgetünk, vagy csak jól berúgunk
ilyen-olyan benefit bulikon. Félreértés ne essék, én nagy támogatója vagyok
annak a szemléletnek, amit legjobban egy bizonyos afrikai népi közmondás fejez
ki (amit egyébként egy berlini falon, sőt egész pontosan „A” berlini falon
olvastam). A közmondás pontatlanul idézve nagyjából úgy szól, hogy ha sok kis
ember sok kis helyen sok kis jó dolgot tesz, az jobbá teszi a világot. Ha
viszont a közmondás által vázolt idilli körülményeket összevetjük a jelenlegi
helyzettel, rögtön kitűnik, hogy mi az, ami hiányzik: a „sok”. Sajnos úgy
tűnik, hogy a világrengető eszméknek megvan az hátrányos tulajdonsága, hogy
vagy lassan terjednek, vagy a picsa nem kíváncsi rájuk. Vagy az egész koncepció
rossz?
Itt
azért meg kell, hogy álljak egy pillanatra. Jogos a vád, hogy le vagyok ragadva
a punk színtéren. Soha nem tekintettem és ma sem tekintek úgy a punk
szubkultúrára, mint az eljövendő jobb Világ letéteményesére. A punk rock
slágerek mégis a Bibliát, sőt a rendszerváltást követő magyar kormánypártokat megszégyenítő
ígéretektől zengnek, és be kell ismernem, hogy én is bűnös vagyok abban, hogy
hajlamos vagyok bedőlni ennek. Hittem és a mai napig hiszek abban, hogy a
figyelemfelkeltés, a gondolkodásra sarkallás, az őszinte érzések kinyilatkoztatása
inspiráló és idővel gondolati, világnézeti, politikai, majd gazdasági
forradalomhoz vezethetnek. Azt írtam bűnös vagyok, de nem érzem magam emiatt
szó szerint bűnösnek. Némi önvizsgálatot tartva viszont úgy érzem jogos az
igény, hogy végre valami megoldás, vagy megerősítés is érkezzen onnan, ahonnan
a kritika és a nagy szavak is érkeznek idestova harminc éve. Vagy ha nem is
megoldás, de legalább valami, ami progresszív és nem csak merő nosztalgia. Saját
filozófiámat tekintve a békés tranzakciók híve vagyok és bízom abban, hogy egy a
kommunikáció útján elért, de szabad akaraton és önálló döntésen alapuló igény lehet
az, ami majd egy jobb Világot teremt. Sőt, nem is tudnék megnevezni egyéb
elfogadható lehetőséget. Mégis, úgy érzem, hogy kezdünk kifutni az időből. Itt
az ideje rádöbbenni, hogy (most kicsit nagy szavakkal élek) történelmi
fordulóponthoz érkeztünk. A változás elkerülhetetlen, az iránya viszont
befolyásolható. Elrettentésképpen közlöm: az idő és a helyzet megérett a két
lábon járó disznók uralmára. Vajon a világrend állandó körforgás, vagy van
esély lineáris fejlődésre? Kérdés, hogy mire vagyunk képesek. A történelem
kitermelt már néhány diktátort és lehet, hogy a fiatalkorú elítélt
(6:35) szavaival élve „ahhoz, hogy az emberek jók legyenek, ahhoz feltétlenül az kell,
hogy megszenvedjenek”. Valóban? „Come disaster, come catastrophe”? Tény,
hogy mi egy individualista életvitelt támogató világrendben nevelkedtünk és
jelenlegi „lázadásunk” életképtelen a fennálló rendszer által rendelkezésünkre
bocsájtott infrastruktúra nélkül. Minden látszólagos igyekezetünk hiábavaló,
amíg nem vagyunk képesek kilépni a saját kis mikrovilágunkból és a perifériára
helyezkedés jótékony kényelméből, a gyakorlatban totálisan mellőzve a globális
társadalmi szemléletet. Örök idealistaként azért én picit bízom abban, hogy ez
a szubkultúra túl a hipstereken, potyautasokon, ütődötteken, zélótákon és a szó
szoros értelmében vett deviánsokon kívül azért összehozott pár értelmes embert
is. Innentől kezdve a kérdés és a probléma adott. Korábban jeleztem, hogy
írásaimban nem kívánok agitálni és tévedhetetlen önbizalommal tálalni a gondolataim,
de ott van az a korábbiakban emlegetett szlovén fószer akinek viszont hivatása
a gondolkodás. Az ő szavait azért lehet, hogy érdemes megfontolni.