2012. január 24., kedd

Holnap lángba borítjuk a világot, de most nyiss egy palack bort, tegyél fel egy World Inferno lemezt és táncoljuk át az éjszakát!



A cimbora múltkor negatívan nyilatkozott az Occupy Wall Street mozgalomról, annak ellenére, hogy annak apropójával nagyjából egyetért. Hivatkozásként egy szlovén csóka new yorki beszédét idézte. Bar a beszéd nem konkrétan erre volt kihegyezve, mégis elégedettségével gondoltam arra a lassan több mint tíz éve elhangzott beszélgetésre, amit egy akkori kollegámmal folytattam a 2011. szeptember 11-ei események kapcsán, és amiben dilettáns arroganciával váltig állítottam, hogy az Egyesült Államok által regnált világrendnek meg vannak számlálva a napjai. Na jó, nem napjai hanem évei. Sőt, én akkor még szűk ötven évet jósoltam. Most úgy néz ki, hogy még kevesebb. Az okokat nem nagyon érdemes keresni, a lényeg úgyis az, hogy nem sok szerepünk volt, van vagy lesz benne. Összedől ez magától attól függetlenül, hogy pár elkeseredett, vagy épp csak dologtalan ember letáborozik a Világ gazdasági ütőere szomszédságában, illetve ennek hatására egyéb helyeken. Nem szándékom persze lesajnálni az említett mozgalmat. Igenis léteznek olyan emberek, akik nem hajlandóak tudomást venni a problémákról egészen addig, míg sorra nem kerülnek a vágóhídon. A figyelemfelkeltés tehát hasznos dolog. Na de mi lesz, ha eljön a kutyavilág? Azaz egyáltalán mi lesz, hogy ha az ami most van véget ér? Punk zenekarok tucatjai jelentős „karriert” futottak be az elmúlt harminc évben azáltal, hogy rámutattak arra, hogy mi nem jó. Páran még azt is megkísérelték, hogy alternatívát állítsanak. És ez még inspirálóan hatott harminc évvel ezelőtt, sőt még ma is annak hat azok számára, akik most találkoznak vele először. Ennek ellenére azt azért nehezen tudom elképzelni, hogy Penny Rimbaud úgy gondolta, hogy ’77-ben megmondja a frankót, aminek hatására majd kb. 150 év múlva beköszönt egy boldogabb világ. Mindenesetre mi azért szorgosan folytatjuk, amit Penny és mások elkezdtek. A társadalom, a politika, a gazdasági helyzet szar, ergo elhatárolódunk tőle. Élvezzük a foglaltházak nyújtotta exkluzív, néha már-már fasiszta módon erőltetett izolációjának kényelmét. Időnként, általában koncertekhez vagy egyéb szórakozáshoz kötve a kapitalista rendszer kegyetlenségéről, tekintélyelvű társadalomról fröcsögünk, vagy állatvédelemről és toleranciáról papolunk. Véleményem szerint ez a fajta passzív ellenállás ma már punk rutin. Rutin. És a koncepció? A magyarországi rendszerváltáskor volt koncepció. Az MDF a rendszerváltást megelőzően 3 évig dolgozott rajta. Eredmény? Hát látjuk. Mindezek tükrében mi mégis attól várjuk a csodát, hogy például XX. századi baloldali terroristákat, vagy terrorista szervezeteket avatunk romantikus példaképpé, óvatosan tüntetgetünk, vagy csak jól berúgunk ilyen-olyan benefit bulikon. Félreértés ne essék, én nagy támogatója vagyok annak a szemléletnek, amit legjobban egy bizonyos afrikai népi közmondás fejez ki (amit egyébként egy berlini falon, sőt egész pontosan „A” berlini falon olvastam). A közmondás pontatlanul idézve nagyjából úgy szól, hogy ha sok kis ember sok kis helyen sok kis jó dolgot tesz, az jobbá teszi a világot. Ha viszont a közmondás által vázolt idilli körülményeket összevetjük a jelenlegi helyzettel, rögtön kitűnik, hogy mi az, ami hiányzik: a „sok”. Sajnos úgy tűnik, hogy a világrengető eszméknek megvan az hátrányos tulajdonsága, hogy vagy lassan terjednek, vagy a picsa nem kíváncsi rájuk. Vagy az egész koncepció rossz?
Itt azért meg kell, hogy álljak egy pillanatra. Jogos a vád, hogy le vagyok ragadva a punk színtéren. Soha nem tekintettem és ma sem tekintek úgy a punk szubkultúrára, mint az eljövendő jobb Világ letéteményesére. A punk rock slágerek mégis a Bibliát, sőt a rendszerváltást követő magyar kormánypártokat megszégyenítő ígéretektől zengnek, és be kell ismernem, hogy én is bűnös vagyok abban, hogy hajlamos vagyok bedőlni ennek. Hittem és a mai napig hiszek abban, hogy a figyelemfelkeltés, a gondolkodásra sarkallás, az őszinte érzések kinyilatkoztatása inspiráló és idővel gondolati, világnézeti, politikai, majd gazdasági forradalomhoz vezethetnek. Azt írtam bűnös vagyok, de nem érzem magam emiatt szó szerint bűnösnek. Némi önvizsgálatot tartva viszont úgy érzem jogos az igény, hogy végre valami megoldás, vagy megerősítés is érkezzen onnan, ahonnan a kritika és a nagy szavak is érkeznek idestova harminc éve. Vagy ha nem is megoldás, de legalább valami, ami progresszív és nem csak merő nosztalgia. Saját filozófiámat tekintve a békés tranzakciók híve vagyok és bízom abban, hogy egy a kommunikáció útján elért, de szabad akaraton és önálló döntésen alapuló igény lehet az, ami majd egy jobb Világot teremt. Sőt, nem is tudnék megnevezni egyéb elfogadható lehetőséget. Mégis, úgy érzem, hogy kezdünk kifutni az időből. Itt az ideje rádöbbenni, hogy (most kicsit nagy szavakkal élek) történelmi fordulóponthoz érkeztünk. A változás elkerülhetetlen, az iránya viszont befolyásolható. Elrettentésképpen közlöm: az idő és a helyzet megérett a két lábon járó disznók uralmára. Vajon a világrend állandó körforgás, vagy van esély lineáris fejlődésre? Kérdés, hogy mire vagyunk képesek. A történelem kitermelt már néhány diktátort és lehet, hogy a fiatalkorú elítélt (6:35) szavaival élve „ahhoz, hogy az emberek jók legyenek, ahhoz feltétlenül az kell, hogy megszenvedjenek”. Valóban? „Come disaster, come catastrophe”? Tény, hogy mi egy individualista életvitelt támogató világrendben nevelkedtünk és jelenlegi „lázadásunk” életképtelen a fennálló rendszer által rendelkezésünkre bocsájtott infrastruktúra nélkül. Minden látszólagos igyekezetünk hiábavaló, amíg nem vagyunk képesek kilépni a saját kis mikrovilágunkból és a perifériára helyezkedés jótékony kényelméből, a gyakorlatban totálisan mellőzve a globális társadalmi szemléletet. Örök idealistaként azért én picit bízom abban, hogy ez a szubkultúra túl a hipstereken, potyautasokon, ütődötteken, zélótákon és a szó szoros értelmében vett deviánsokon kívül azért összehozott pár értelmes embert is. Innentől kezdve a kérdés és a probléma adott. Korábban jeleztem, hogy írásaimban nem kívánok agitálni és tévedhetetlen önbizalommal tálalni a gondolataim, de ott van az a korábbiakban emlegetett szlovén fószer akinek viszont hivatása a gondolkodás. Az ő szavait azért lehet, hogy érdemes megfontolni.

2012. január 7., szombat

Bemutatkozás


Ki?
A nevem nem titok, de nincs igazán jelentősége. A demográfiai adatokat tekintve egy 34 éves, nőtlen (de nem magányos), gyermektelen, kisvárosi polgári-paraszti háttérrel rendelkező, alsó középosztálybeli értelmiségi férfi vagyok. Nem túl okos. Inkább csak tanult, képzett és bizonyos tekintetben tapasztalt. Lelkes, de nem vakbuzgó. Lojális, de nem mindent lenyelő. Szkeptikus, de nem szőrszálhasogató típus. Aggódó, de alapvetően optimista, mindezeken túl egy idealista elv-ember. Ezen kívül zenerajongó, kiöregedő punk, állat- és emberbarát. Folyamatosan ismerkedem önmagammal és eddig ennyire jutottam. Sokat töröm a fejem az átlagember számára fontos és kevésbé fontos dolgokon. Gyakran jutok látszólag szilárd meggyőződésre bizonyos kérdésekben, de viszonylag rövid úton találok kifogásokat is és aztán kezdhetem az egészet előröl.

Miért?
Az indíték nagyjából sejthető az előbbiekből. Kérdéseket teszek fel és válaszokat keresek. Mostantól publikusan, mert a sok magammal folytatott vita közben megcsappant az önbizalmam. Ide tartozik még a blog címének magyarázata is. Tavaly márciusban tanyára költöztem, ami tisztességes mennyiségű házkörüli munkát varrt a nyakamba. A hiedelmekkel ellentétben viszont a fizikai munka nem feltétlenül sorvasztja az embert vegetatív szellemi szintre. Épp ellenkezőleg, alkalmat ad az elmélyedésre. Szeretném a gondolataim megosztani és főleg megvitatni. Sajnos mostanában az a „hobbim”, hogy kerülöm a társaságot ahol ezt megtehetném és a hasonló érdeklődésű és ilyesmire egyébként fogékony cimborám is legtöbbször ledorongol amikor az agymenéseimmel fárasztom. Egy fűnyíróval, kapával, hasítófejszével viszont nem túl könnyű megvitatni az „élet nagy kérdéseit”. Inkább kiírom magamból, vagy esetleg akad valaki a vonal másik végén….

Hogy?
Természetesen rendszertelenül. A cím értelmében főleg nyugalmasabb, kályha mellett töltött estéken fog frissülni a blog. Ilyenkor van jobban időm írogatni, összefoglalni a munkával telt napokon gyűjtött gondolatokat. A rendszerességen túl a következetességre sem merek garanciát vállalni. Tisztában vagyok vele, hogy a felvetett kérdésekre nem feltétlenül tudom a helyes választ. Ettől függetlenül próbálkozom, de nem kizárt, hogy önellentmondásba keveredek. Hogy mi értelme van így az egésznek? Talán annyi, hogy mozgásban tartom a témát, esélyt nyújtva arra, hogy esetleg mások is megpróbálkozzanak a megfejtéssel. Talán még némi diskurzus is kialakulhat. Bár a komment funkciót kikapcsoltam, a telatanyan(kukac)gmail(pont)com emailcím él, szóval hajrá.

Miről?
Most harmadjára is kénytelen vagyok a címre kitérni, mert a cím akár arra is utalhat, hogy itt a tanyasi élet tapasztalatait, trükkjeit és praktikáit óhajtom megosztani. Az eddigi bevezető viszont talán sejteti, hogy itt annál többről lesz szó. A korábbi filozofálgatós hangnem viszont túlzásnak hathat abban a tekintetben, hogy főleg hétköznapi témákat kívánok érinteni. Mindent, ami foglalkoztat és ahol kérdésekbe botlom. Zene, populáris és földalatti kultúra, politika, emberi- és állati jogok, na meg a többi. Bár nem ez az elsődleges motiváció, azért remélem sikerül beletalálnom néhány olvasó érdeklődési körébe.