2012. február 20., hétfő

Helyzet van, be kell rúgni!


Na hát jól eltelt rajtam az idő, de még így is, most is csak egy rövid helyzetjelentéssel szolgálhatok. Leesett fél méter hó, képletes értelemben a munkahelyemen is, érkezett hetven mázsa tűzifa, aminek felhasogatásával még elszöszmötölök egy keveset és a nagy hideg sajnos áldozatokat szedett, még ha nem is annyit, amennyit a híradóból sugárzott világvége hangulat indokolttá tenne. Pedig a jótevő rendőrök most aztán odafigyeltek, hogy ne maradjanak emberek éjszakára az utcákon. Mármint olyanok, akiknek egyébként az utcák jelentik az otthont. Még teát is vittek. Hiába na, a kormány gondoskodik az elesettekről, még akkor is, ha egyébként jelenlétük nem mindig kívánatos, hovatovább törvénybe ütköző a város egyes frekventált helyein. Szegeden valószínűleg elfogyhattak a segítségre szoruló hajléktalanok, amikor a rendőrök a járdákon elterülő térdig érő hó helyett a némiképp letaposott és járhatóbb úttestet választó gyalogosok biztonságos hazaérkezését próbálta ösztönözni egy közlekedési kihágásért kilátásba helyezett 3000 Ft-os bírsággal. Na de elkalandoztam, ez egy másik sztori. Térjünk vissza! Meghalt Csurka István. Őt valószínűleg nem a hideg vitte el, talán inkább a Jobbik árulása és a zsidó összeesküvés ellen folytatott szélmalomharc okozta végső elkeseredettség. A rádióban mint a rendszerváltó MDF alapító tagjáról és mint jeles drámaíróról emlékeztek meg róla. Halottról csak jót vagy semmit, ugye. Na és mit kezdjünk Whitney Houstonnal? Csurkát a politikai beállítottságunktól függően legalább el tudjuk helyezni valahol, de Whitney-vel a nagyságrendekkel nagyobb mennyiségű híradás ellenére sem tudok mit kezdeni. Mindegy is. Viktor is lökött egy érdekes évértékelést, bár ő már azért elég kiszámítható. Mondhatni hozza a papírformát. Fogást keresni rajta kb. olyan, mint elgáncsolni egy mozgássérültet.  Sokkal viccesebb volt annál az összefogás koncert az államadósság ellen. Még az ott fellépő LL Juniornak is komoly fejtörést okozott az újabb, további IMF hitelek felvétele és a 2012 Ft-os koncertbelépőkből összedobott nemzeti öntudat között húzódó ellentmondás. Még akkor is, ha a békemenet résztvevői azért össze tudtak volna annyit dobni, hogy legalább 0.0005%-ot lefaragjunk, és csak azért nem többet, mert többen nem fértek volna be a csarnokba. Pedig a jó emberek száma – ahogy azt a békemenet és a számadatok tekintetében egymásra licitáló kormánypárt-közeli sajtóorgánumok is bizonyították – határtalan. Azért a koncert-fiaskó után szerintem még Viktor is elgondolkozott azon, hogy vajon megéri-e ilyen hülye emberek miatt bohócot csinálnia magából. Pedig most még csak a felszínt kapargatjuk. 
Szó ami szó, a blogbejegyzés nélkül eltelt napok sem teltek unalmasan. Nagy örömmel töltött el, sőt az igazat megvallva rácáfolt a várakozásaimra a tény, hogy több levelet is kaptam a felvetett témákkal kapcsolatban. Köszönöm szépen mindenkinek, aki vette a fáradtságot! A legtöbb esetben még adós vagyok a válasszal, de mivel mindegyes levél gondosan kifejtett gondolatokat tartalmaz, nem adhatom annál alább, hogy hasonló igényességgel és alapossággal válaszoljak. Lassan utolérem magam.

2012. február 1., szerda

Pártpropaganda



Körülbelül két hónapja kaptam egy CD-t ajándékba az egyik komámtól. A CD ezután egy hónapig pihent az előszoba asztalon, ahova a táskámból kitettem. Valahogy nem éreztem lüktető vágyat arra, hogy a kézhezvétel után hazaérve azonnal meg is hallgassam. Egyrészt azért, mert nagyjából sejtettem, hogy mire számíthatok. Másrészt azért, mert a minimum 15 éves mono hangrendszerű Videoton TV-re kötött DVD lejátszón azért már mégse, na. Szóval az egy hónapos asztalom porosodás után a CD visszakerült a táskába, ahol még egy hónapot ingázott Mórahalom és Szeged között. Majd végül egy másnapos munkanapon előhúztam és belehallgattam. Mikor feltettem a fülest, eszembe jutott az összes Párt koncert, amin jelen voltam. A fancsali pofák, az erőltetetten rajongó baráti kör. A srác, aki a zenekar legelső koncertje után lelkesen gratulált a dobosnak:  „Hú bazmeg, egyre jobbak vagytok!” Na és a sokunk által ismert és elismert szegedi zenebuzi, sok hipster impresszáriója, ahogy az egyik mellette álló fancsali pofára néz és fülig érő mosollyal kitör belőle: „Bazmeg! Végre! A szegedi Sonic Youth bazmeg! Igen, ő akkor már látott valamit. Az a valami dörrent a fülembe akkor a munkahelyemen. A megalakulás óta nyomon követem a zenekar ténykedéseit, de bennem mindig kavarogtak az érzések. Annak ellenére, hogy gyakran eluntam magam a koncertjeiken, volt bennük valami, ami izgatott és ez a valami motoszkált bennem egyfoltában. Túl az elnyújtott koncerteken, a szétcsúszott ritmusokon, a hosszútávon idegesítő visszhangos éneken. Mert végül is mi a Párt? Négy fiatal, aki bevállalta. Kitaláltak valamit, ami ugyan nem a spanyolviasz, mégis kevéssé ismert és „bejáratott” abban a közegben ahol mozognak és nem adták annál alább. Annak ellenére, hogy kívánják a közönség figyelmét és minden adandó alkalmat meg is ragadnak, hogy megmutassák magukat mégsem lehet őket eltántorítani attól amit csinálni akarnak. Többek között ez volt az, ami miatt sosem csatlakoztam a körülöttem szólókhoz, amikor arról volt szó, hogy verjük bele a csúfot.  Ha kicsit is komolyan vesszük azokat a „kritériumokat” ami meghatároz egy fasza punk zenekart a Párt mindennek megfelel. És a jó értelemben vett csökönyösségük meg is hozta a gyümölcsét, legalábbis számomra ezt bizonyítja a Régi hullám című lemezük. A zsenialitás és az öncélú balfaszkodás szintéziseként létrejött hűvös, mégis emberi, energiától duzzadó portéka.  Túl azon, hogy atom jó lemezt csináltak, leginkább azt imádom bennük, ahogy csinálták. Nem idomultak, inkább idomítottak. Többek között engem is. No de az emelkedett szócséplés után térjünk végre a zenére. Racionálisan nézve nem több mint egy még kb. érettségi előtt álló srác által szolgáltatott légies, disszonáns gitártémák alatt balfaszul plömpögő basszus és primitív, bizonytalan dob. Minderre jön a hamiskás, de jó sok visszhang-effekttel kozmetikázott női ének. És bár mindez hallomásra nem sok jóval kecsegtet, mégis egy remekmű. Sőt, pont attól állati jó, hogy valószínűtlenül jó. Hasonlítgatni nem szeretek, de nem tudok jobbat: a korábban említett Sonic Youth mellett a Suicide, a Huggy Bear, The Fall, de talán leginkább a Mission of Burma, az újabbak közül pedig a Manikin és a Rank/Xerox jöhet talán szóba. A szövegek viszonylag rövidek, egyszerűek, néhol kicsit „művészkedősek”. Valószínűleg teljes egészében csak az érti és annak jelenti a legtöbbet, aki írta és énekli. Az igazat megvallva nekem ennyi pont elég is. Örömmel látom, hogy a banda kezd kitörni Szeged fogságából és egyre több helyen lehet őket elcsípni. Én nem hagynám ki!