Szaron cukor

A blog címe félreérthetetlenül utal annak aktivitási időszakára, de ennek tükrében is jócskán időszerűvé vált, hogy új bejegyzéssel szolgáljak.  A bejegyzés címét alkotó béna karácsonyi szóvicc után már talán nem sokkal súlyosbítom a helyzetet azzal, ha a késlekedésre is hasonlóan „szellemes” magyarázattal szolgálok: bár nem hittem igazán a maja jóslatokban, de mégis tartottam attól, hogy a Világ dicsőséges megszűntével sok magvas gondolat enyészik el olvasatlanul ezért kivártam az esemény előjelzett dátumát (és még pár napot). Komolyra fordítva a szót, füstbe ment minden korábbi tervem, mely szerint az év során majd jegyzetelek, megnevezem azokat a témákat, amelyekről írni szeretnék és majd a tél eljöttével szépen leírom. Összegyűlt ugyan sok, főleg politikai és közéleti téma és megfogalmazódott sok vélemény, de a célegyenesben mégis értelmetlennek tűnt, hogy ezeket utólag nekiálljak boncolgatni. Lehet, hogy sokak szerint ezen az aktualitás sem sokat segített volna és én is egyre inkább hajlok erre a véleményre. Mint mindig, az elmúlt évben is sokat gondolkoztam a saját helyzetemről a Világban, de erről úgy érzem, hogy nem érdemes terjedelmesebben szólni, úgyis mindig arra lyukadok ki, hogy a számomra élhető légkör távol helyezkedik el a pezsgő társasági élettől, de a remeteléttől is és mindig kapok valami egészen apró pozitív megerősítést, ami kicsit visszafele tuszkol az elszigetelődés irányába mutató lejtőn. Kevés, de nekem elég és azt hiszem, hogy ez lesz az én balzsamozó folyadékom.  

 Most következhetne a 2012-es év tételes bűnlajstroma, de hagy éljek a pszichiátriai gyakorlatban istenkáromlásként megjelölt mondattal: „nem akarok róla beszélni”. Mindig is idegenkedtem a gazdasági helyzet egy-egy politikus által elejtett megjegyzés tükrében történő tárgyalásától. Néha egy-egy olcsóbb geg engem is indulatra fakaszt ugyan, de igazából sajnálom a leütött karaktereket a 47.000 Ft-os egzisztencia feletti felháborodásra. Ezek a dolgok, tények és problémák nem lesznek nyilvánvalóbbak attól, hogy az n+1-edik random paraszt most itt megint káromkodni kezd. Nyilvánvaló, ahogy az is, hogy minden látványos gazdasági fellendülést ígérő, vagy elkönyvelő kijelentés hazugság, hiszen a mozgástér adott, ismert, de legalábbis mindenki által megismerhető. Kicsit talán jobban elgurult nálam a gyógyszer annak láttán, ahogy a politika szépen megtalálta az útját a tudomány és a művészetek területére is. Mindamellett, hogy a klasszikust idézve „tombol a folklór és az izzadtságszag”, vicces kontraszt alakult ki az orrvérzésig szidott, hibáztatott múlt rendszer és az annak hagyományait idéző sőt, szinte túlszárnyaló kultúrpolitika között. Háborogjak ezen? Van, aki ezt nem látja, nem érzi? A múlt rendszerről jut eszembe, hogy most talán divatba hozzák az „elszámoltatást”. Remélem meg is tartják eme jó szokásukat a következő és az az utáni kormányciklusra is. Panaszkodhatnék, hogy azért ezt úgy kellene kezdeni, hogy azokat a már-már misztikus ügynök-dossziékat úgy teljes egészében nyilvánosságra hozzák, és nem csak előhúznak egyet belőlük az aktuális politikai cél elérése érdekében, de hát ki vagyok én, hogy a magyar titkosszolgálat és a Stasi között párhuzamot vonjak? Nyilvánvaló, hogy miért van ez így, nem? Én már nem siratom a magyar egészségügyet sem. Idén amúgy sem került terítékre. Még van, ezután is lesz, sőt ezután lesz csak igazán, mert lesznek új orvosok, hála a magyar közoktatásnak.  És most igencsak feladtam magamnak a magas labdát, ugyanis magyar közoktatás viszont igenis szolgáltat némi beszédtémát. Hogy mégis miért nem hőzöngök? Csak ismételni tudnám magam: a probléma nyilvánvaló, ráadásul nem most bukkant felszínre. Érzi ezt minden fiatal a könnyen, vagy éppen nehezen megszerzett, de ettől függetlenül ugyanolyan értéktelen diplomájával a hóna alatt. Nincs itt már miről beszélni. Mindenki tudja, mindenki érzi és én eldöntöttem. Nem fogok többé felhördülni, ha meghallom, hogy az istenverte bunkó Zagyva Gyula, vagy akármely másik parlamenti képviselő mennyi illetményt tesz zsebre, nem érdekel, hogy Schmitt megszerzi-e a Ph. D.-jét az elkövetkezendő 3 évben, ahogy ígérte, leszarom az IMF-et, a magyar-szlovák viszonyt, az RMDSz-t, Tőkés Lászlót, Vidnyánszky Attilát. Nem izgat Fekete György lázálma, Kovács Ákos Kossuth-díja és Kossuthról jut eszembe, hogy a Kossuth rádió sem érdekel. Ha elhívsz egy kocsmába sörözni, akkor kérlek, mesélj a zenéről, a melóról, családról sőt, akár a fociról is. A többiről…..nem akarok beszélni. Ha téged mégis a többi érdekel, csak akkor hívj, ha kell még egy ember a parlament ostromához.

Out of this World

A hangulatomat talán ez a Black Flag számcím tükrözi leginkább, de talán a Wipers Youth of America című száma az ami még inkább szavakba önti annak okait. Legalábbis részben.

A legutóbbi jelentkezésem óta kitavaszodott, én pedig egyre jobban elmerülök a kerti munkákban és közben a youth of Magyar Köztársaság (!) helyzetén való tanakodásban. Jövőkép? Mi ösztönöz nap mint nap arra, hogy felkeljek az ágyból és nekilássak az életemet kitöltő és azzal egylényegűvé vált napi rutinnak? Jövőkép? Mi a funkció, ami miatt 95 kiló anyag naponta mozgásba lendül? Jövőkép? Mi a munka eredménye? Az alkotás, teremtés öröme, vagy csak a vegetáció, túlélés? Amikor a sajtóorgánumokban a politikai rezsim sugallatára egyre gyakrabban előtérbe helyezett üzenet azt vetíti elém, hogy a jövő, a megélhetés kulcsa a háztáji gazdálkodás, akaratlanul is elborzadok. Akaratlanul, mert amúgy a háztáji gazdálkodást kedvelem és művelem is. De, hogy ez legyen a jövőm? Mindamellett, hogy az években, hónapokban, napokban mérhető életem egy részét már vásárra vittem? Ezen felül még törekedjek arra, hogy egyéb forrásokat teremtve gondoskodjak a szükségleteimről? Váljak önellátóvá a XXI. században egy tudás- és technológia-alapú civilizációban? Az ünnepelt fejlődésnek, a tudomány és technika újításainak nem az volt a célja, hogy minél kevesebb erő és energia ráfordításával teremtsük meg az életfeltételeinket? Ha hasonlattal akarok élni, a vázolt élethelyzet számomra olyan, mintha a kertemet egy okostelefon GPS alkalmazása segítségével tájolnám be, de fadorongokkal és pattintott kőszerszámokkal művelném meg. A legnagyobb kérdést az veti fel bennem, hogy hova veszik az energia? Mert itt már túl vagyunk fizikai törvényeken és pénzeszsákokon ücsörgő mumusokon. Gyors fejszámolást végezve a globálisan megtermelt javak mennyisége egyenlően elosztva elegendő lenne arra, hogy az utolsó csóró bangladesi halász is az Alpokban síelve pihenje ki a munkával eltöltött hónapok fáradalmait, ha kedve szottyan rá. Ha a zsigerből jövő, a korábban megénekelt 5000 táplálásáról szóló elméletet ezennel ki is zárjuk, akkor mi marad? Program a túlnépesedés kontrollálására? Na de ahelyett, hogy hagynám, hogy elszabaduljanak a gondolataim, inkább térjünk inkább vissza a kézzelfogható valósághoz. Az ország romokban. A világ romokban. Jövőkép? Ha békés ember vagy, akkor az önellátó, elszigetelt remetelét, vagy remeték egymásra utalt közössége. Lehet, hogy dramatikus túlzással élek, de politikusaink most gyakorlatilag ezt kínálják. Tisztára, mint a Mad Max-ben. Persze amíg nem jönnek a kevésbe békés, de azonos jövőképpel rendelkező vetélytársak. Vagy keress egy ideiglenesen még lakható romot kicsit nyugatabbra, persze fő- és jószágvesztés terhe mellett. Haladunk a XIX. század állapotai felé és e körülmények között, groteszk módon még a nők szabad munkavállalásának kivívása is halva született ötletnek tűnik, hiszen most a társadalmi béke és biztonság eme hajdani letéteményeseit is a semmit termelő gyárak fogaskerekei aprítják felismerhetetlen húscafatokká.

A napokban szerencsém volt elkapni egy lazább tavaszi influenzát, mely két napig ágyhoz kötött és az időt javarészt alvással és szellemileg kikapcsolt ébrenléti állapotban töltöttem el. Két nap alatt sikerült visszasüllyednem a magzati nihil állapotába. A második nap éjjel kettőkor felébredtem és nem tudtam visszaaludni. Tudtam, hogy már gyógyulófélben vagyok és a következő napon reggel munkába indulok. Megrettentem. Sokáig nem is bírtam elaludni. Megijedtem attól, ami nap mint nap az életem képezi. Vágytam, hogy hagy lehessek még beteg és élvezhessem az időközben kialakult, vagy inkább tudattalanul kialakított felelősségmentes állapotot, hogy ne kelljen szembenéznem mindennapjaim értelmetlenségével. Hagy süllyedjek, olvadjak bele és oldódjak fel a fizikai és szellemi lét kiindulási, vagy épp végállapotában. Aztán végül elaludtam, majd reggel 5:45-kor óracsörgésre ébredtem. Fél órán belül már lezuhanyozva, felöltözve készen álltam arra, hogy értelmet keressek egy újabb előttem álló napnak.

Helyzet van, be kell rúgni!

Na hát jól eltelt rajtam az idő, de még így is, most is csak egy rövid helyzetjelentéssel szolgálhatok. Leesett fél méter hó, képletes értelemben a munkahelyemen is, érkezett hetven mázsa tűzifa, aminek felhasogatásával még elszöszmötölök egy keveset és a nagy hideg sajnos áldozatokat szedett, még ha nem is annyit, amennyit a híradóból sugárzott világvége hangulat indokolttá tenne. Pedig a jótevő rendőrök most aztán odafigyeltek, hogy ne maradjanak emberek éjszakára az utcákon. Mármint olyanok, akiknek egyébként az utcák jelentik az otthont. Még teát is vittek. Hiába na, a kormány gondoskodik az elesettekről, még akkor is, ha egyébként jelenlétük nem mindig kívánatos, hovatovább törvénybe ütköző a város egyes frekventált helyein. Szegeden valószínűleg elfogyhattak a segítségre szoruló hajléktalanok, amikor a rendőrök a járdákon elterülő térdig érő hó helyett a némiképp letaposott és járhatóbb úttestet választó gyalogosok biztonságos hazaérkezését próbálta ösztönözni egy közlekedési kihágásért kilátásba helyezett 3000 Ft-os bírsággal. Na de elkalandoztam, ez egy másik sztori. Térjünk vissza! Meghalt Csurka István. Őt valószínűleg nem a hideg vitte el, talán inkább a Jobbik árulása és a zsidó összeesküvés ellen folytatott szélmalomharc okozta végső elkeseredettség. A rádióban mint a rendszerváltó MDF alapító tagjáról és mint jeles drámaíróról emlékeztek meg róla. Halottról csak jót vagy semmit, ugye. Na és mit kezdjünk Whitney Houstonnal? Csurkát a politikai beállítottságunktól függően legalább el tudjuk helyezni valahol, de Whitney-vel a nagyságrendekkel nagyobb mennyiségű híradás ellenére sem tudok mit kezdeni. Mindegy is. Viktor is lökött egy érdekes évértékelést, bár ő már azért elég kiszámítható. Mondhatni hozza a papírformát. Fogást keresni rajta kb. olyan, mint elgáncsolni egy mozgássérültet.  Sokkal viccesebb volt annál az összefogás koncert az államadósság ellen. Még az ott fellépő LL Juniornak is komoly fejtörést okozott az újabb, további IMF hitelek felvétele és a 2012 Ft-os koncertbelépőkből összedobott nemzeti öntudat között húzódó ellentmondás. Még akkor is, ha a békemenet résztvevői azért össze tudtak volna annyit dobni, hogy legalább 0.0005%-ot lefaragjunk, és csak azért nem többet, mert többen nem fértek volna be a csarnokba. Pedig a jó emberek száma – ahogy azt a békemenet és a számadatok tekintetében egymásra licitáló kormánypárt-közeli sajtóorgánumok is bizonyították – határtalan. Azért a koncert-fiaskó után szerintem még Viktor is elgondolkozott azon, hogy vajon megéri-e ilyen hülye emberek miatt bohócot csinálnia magából. Pedig most még csak a felszínt kapargatjuk. 

Szó ami szó, a blogbejegyzés nélkül eltelt napok sem teltek unalmasan. Nagy örömmel töltött el, sőt az igazat megvallva rácáfolt a várakozásaimra a tény, hogy több levelet is kaptam a felvetett témákkal kapcsolatban. Köszönöm szépen mindenkinek, aki vette a fáradtságot! A legtöbb esetben még adós vagyok a válasszal, de mivel mindegyes levél gondosan kifejtett gondolatokat tartalmaz, nem adhatom annál alább, hogy hasonló igényességgel és alapossággal válaszoljak. Lassan utolérem magam.

Pártpropaganda

Körülbelül két hónapja kaptam egy CD-t ajándékba az egyik komámtól. A CD ezután egy hónapig pihent az előszoba asztalon, ahova a táskámból kitettem. Valahogy nem éreztem lüktető vágyat arra, hogy a kézhezvétel után hazaérve azonnal meg is hallgassam. Egyrészt azért, mert nagyjából sejtettem, hogy mire számíthatok. Másrészt azért, mert a minimum 15 éves mono hangrendszerű Videoton TV-re kötött DVD lejátszón azért már mégse, na. Szóval az egy hónapos asztalom porosodás után a CD visszakerült a táskába, ahol még egy hónapot ingázott Mórahalom és Szeged között. Majd végül egy másnapos munkanapon előhúztam és belehallgattam. Mikor feltettem a fülest, eszembe jutott az összes Párt koncert, amin jelen voltam. A fancsali pofák, az erőltetetten rajongó baráti kör. A srác, aki a zenekar legelső koncertje után lelkesen gratulált a dobosnak:  „Hú bazmeg, egyre jobbak vagytok!” Na és a sokunk által ismert és elismert szegedi zenebuzi, sok hipster impresszáriója, ahogy az egyik mellette álló fancsali pofára néz és fülig érő mosollyal kitör belőle: „Bazmeg! Végre! A szegedi Sonic Youth bazmeg! Igen, ő akkor már látott valamit. Az a valami dörrent a fülembe akkor a munkahelyemen. A megalakulás óta nyomon követem a zenekar ténykedéseit, de bennem mindig kavarogtak az érzések. Annak ellenére, hogy gyakran eluntam magam a koncertjeiken, volt bennük valami, ami izgatott és ez a valami motoszkált bennem egyfoltában. Túl az elnyújtott koncerteken, a szétcsúszott ritmusokon, a hosszútávon idegesítő visszhangos éneken. Mert végül is mi a Párt? Négy fiatal, aki bevállalta. Kitaláltak valamit, ami ugyan nem a spanyolviasz, mégis kevéssé ismert és „bejáratott” abban a közegben ahol mozognak és nem adták annál alább. Annak ellenére, hogy kívánják a közönség figyelmét és minden adandó alkalmat meg is ragadnak, hogy megmutassák magukat mégsem lehet őket eltántorítani attól amit csinálni akarnak. Többek között ez volt az, ami miatt sosem csatlakoztam a körülöttem szólókhoz, amikor arról volt szó, hogy verjük bele a csúfot.  Ha kicsit is komolyan vesszük azokat a „kritériumokat” ami meghatároz egy fasza punk zenekart a Párt mindennek megfelel. És a jó értelemben vett csökönyösségük meg is hozta a gyümölcsét, legalábbis számomra ezt bizonyítja a Régi hullám című lemezük. A zsenialitás és az öncélú balfaszkodás szintéziseként létrejött hűvös, mégis emberi, energiától duzzadó portéka.  Túl azon, hogy atom jó lemezt csináltak, leginkább azt imádom bennük, ahogy csinálták. Nem idomultak, inkább idomítottak. Többek között engem is. No de az emelkedett szócséplés után térjünk végre a zenére. Racionálisan nézve nem több mint egy még kb. érettségi előtt álló srác által szolgáltatott légies, disszonáns gitártémák alatt balfaszul plömpögő basszus és primitív, bizonytalan dob. Minderre jön a hamiskás, de jó sok visszhang-effekttel kozmetikázott női ének. És bár mindez hallomásra nem sok jóval kecsegtet, mégis egy remekmű. Sőt, pont attól állati jó, hogy valószínűtlenül jó. Hasonlítgatni nem szeretek, de nem tudok jobbat: a korábban említett Sonic Youth mellett a Suicide, a Huggy Bear, The Fall, de talán leginkább a Mission of Burma, az újabbak közül pedig a Manikin és a Rank/Xerox jöhet talán szóba. A szövegek viszonylag rövidek, egyszerűek, néhol kicsit „művészkedősek”. Valószínűleg teljes egészében csak az érti és annak jelenti a legtöbbet, aki írta és énekli. Az igazat megvallva nekem ennyi pont elég is. Örömmel látom, hogy a banda kezd kitörni Szeged fogságából és egyre több helyen lehet őket elcsípni. Én nem hagynám ki!

Holnap lángba borítjuk a világot, de most nyiss egy palack bort, tegyél fel egy World Inferno lemezt és táncoljuk át az éjszakát!

A cimbora múltkor negatívan nyilatkozott az Occupy Wall Street mozgalomról, annak ellenére, hogy annak apropójával nagyjából egyetért. Hivatkozásként egy szlovén csóka new yorki beszédét idézte. Bar a beszéd nem konkrétan erre volt kihegyezve, mégis elégedettségével gondoltam arra a lassan több mint tíz éve elhangzott beszélgetésre, amit egy akkori kollegámmal folytattam a 2011. szeptember 11-ei események kapcsán, és amiben dilettáns arroganciával váltig állítottam, hogy az Egyesült Államok által regnált világrendnek meg vannak számlálva a napjai. Na jó, nem napjai hanem évei. Sőt, én akkor még szűk ötven évet jósoltam. Most úgy néz ki, hogy még kevesebb. Az okokat nem nagyon érdemes keresni, a lényeg úgyis az, hogy nem sok szerepünk volt, van vagy lesz benne. Összedől ez magától attól függetlenül, hogy pár elkeseredett, vagy épp csak dologtalan ember letáborozik a Világ gazdasági ütőere szomszédságában, illetve ennek hatására egyéb helyeken. Nem szándékom persze lesajnálni az említett mozgalmat. Igenis léteznek olyan emberek, akik nem hajlandóak tudomást venni a problémákról egészen addig, míg sorra nem kerülnek a vágóhídon. A figyelemfelkeltés tehát hasznos dolog. Na de mi lesz, ha eljön a kutyavilág? Azaz egyáltalán mi lesz, hogy ha az ami most van véget ér? Punk zenekarok tucatjai jelentős „karriert” futottak be az elmúlt harminc évben azáltal, hogy rámutattak arra, hogy mi nem jó. Páran még azt is megkísérelték, hogy alternatívát állítsanak. És ez még inspirálóan hatott harminc évvel ezelőtt, sőt még ma is annak hat azok számára, akik most találkoznak vele először. Ennek ellenére azt azért nehezen tudom elképzelni, hogy Penny Rimbaud úgy gondolta, hogy ’77-ben megmondja a frankót, aminek hatására majd kb. 150 év múlva beköszönt egy boldogabb világ. Mindenesetre mi azért szorgosan folytatjuk, amit Penny és mások elkezdtek. A társadalom, a politika, a gazdasági helyzet szar, ergo elhatárolódunk tőle. Élvezzük a foglaltházak nyújtotta exkluzív, néha már-már fasiszta módon erőltetett izolációjának kényelmét. Időnként, általában koncertekhez vagy egyéb szórakozáshoz kötve a kapitalista rendszer kegyetlenségéről, tekintélyelvű társadalomról fröcsögünk, vagy állatvédelemről és toleranciáról papolunk. Véleményem szerint ez a fajta passzív ellenállás ma már punk rutin. Rutin. És a koncepció? A magyarországi rendszerváltáskor volt koncepció. Az MDF a rendszerváltást megelőzően 3 évig dolgozott rajta. Eredmény? Hát látjuk. Mindezek tükrében mi mégis attól várjuk a csodát, hogy például XX. századi baloldali terroristákat, vagy terrorista szervezeteket avatunk romantikus példaképpé, óvatosan tüntetgetünk, vagy csak jól berúgunk ilyen-olyan benefit bulikon. Félreértés ne essék, én nagy támogatója vagyok annak a szemléletnek, amit legjobban egy bizonyos afrikai népi közmondás fejez ki (amit egyébként egy berlini falon, sőt egész pontosan „A” berlini falon olvastam). A közmondás pontatlanul idézve nagyjából úgy szól, hogy ha sok kis ember sok kis helyen sok kis jó dolgot tesz, az jobbá teszi a világot. Ha viszont a közmondás által vázolt idilli körülményeket összevetjük a jelenlegi helyzettel, rögtön kitűnik, hogy mi az, ami hiányzik: a „sok”. Sajnos úgy tűnik, hogy a világrengető eszméknek megvan az hátrányos tulajdonsága, hogy vagy lassan terjednek, vagy a picsa nem kíváncsi rájuk. Vagy az egész koncepció rossz?

Itt azért meg kell, hogy álljak egy pillanatra. Jogos a vád, hogy le vagyok ragadva a punk színtéren. Soha nem tekintettem és ma sem tekintek úgy a punk szubkultúrára, mint az eljövendő jobb Világ letéteményesére. A punk rock slágerek mégis a Bibliát, sőt a rendszerváltást követő magyar kormánypártokat megszégyenítő ígéretektől zengnek, és be kell ismernem, hogy én is bűnös vagyok abban, hogy hajlamos vagyok bedőlni ennek. Hittem és a mai napig hiszek abban, hogy a figyelemfelkeltés, a gondolkodásra sarkallás, az őszinte érzések kinyilatkoztatása inspiráló és idővel gondolati, világnézeti, politikai, majd gazdasági forradalomhoz vezethetnek. Azt írtam bűnös vagyok, de nem érzem magam emiatt szó szerint bűnösnek. Némi önvizsgálatot tartva viszont úgy érzem jogos az igény, hogy végre valami megoldás, vagy megerősítés is érkezzen onnan, ahonnan a kritika és a nagy szavak is érkeznek idestova harminc éve. Vagy ha nem is megoldás, de legalább valami, ami progresszív és nem csak merő nosztalgia. Saját filozófiámat tekintve a békés tranzakciók híve vagyok és bízom abban, hogy egy a kommunikáció útján elért, de szabad akaraton és önálló döntésen alapuló igény lehet az, ami majd egy jobb Világot teremt. Sőt, nem is tudnék megnevezni egyéb elfogadható lehetőséget. Mégis, úgy érzem, hogy kezdünk kifutni az időből. Itt az ideje rádöbbenni, hogy (most kicsit nagy szavakkal élek) történelmi fordulóponthoz érkeztünk. A változás elkerülhetetlen, az iránya viszont befolyásolható. Elrettentésképpen közlöm: az idő és a helyzet megérett a két lábon járó disznók uralmára. Vajon a világrend állandó körforgás, vagy van esély lineáris fejlődésre? Kérdés, hogy mire vagyunk képesek. A történelem kitermelt már néhány diktátort és lehet, hogy a fiatalkorú elítélt (6:35) szavaival élve „ahhoz, hogy az emberek jók legyenek, ahhoz feltétlenül az kell, hogy megszenvedjenek”. Valóban? „Come disaster, come catastrophe”? Tény, hogy mi egy individualista életvitelt támogató világrendben nevelkedtünk és jelenlegi „lázadásunk” életképtelen a fennálló rendszer által rendelkezésünkre bocsájtott infrastruktúra nélkül. Minden látszólagos igyekezetünk hiábavaló, amíg nem vagyunk képesek kilépni a saját kis mikrovilágunkból és a perifériára helyezkedés jótékony kényelméből, a gyakorlatban totálisan mellőzve a globális társadalmi szemléletet. Örök idealistaként azért én picit bízom abban, hogy ez a szubkultúra túl a hipstereken, potyautasokon, ütődötteken, zélótákon és a szó szoros értelmében vett deviánsokon kívül azért összehozott pár értelmes embert is. Innentől kezdve a kérdés és a probléma adott. Korábban jeleztem, hogy írásaimban nem kívánok agitálni és tévedhetetlen önbizalommal tálalni a gondolataim, de ott van az a korábbiakban emlegetett szlovén fószer akinek viszont hivatása a gondolkodás. Az ő szavait azért lehet, hogy érdemes megfontolni.