Körülbelül két hónapja kaptam egy
CD-t ajándékba az egyik komámtól. A CD ezután egy hónapig pihent az előszoba
asztalon, ahova a táskámból kitettem. Valahogy nem éreztem lüktető vágyat arra,
hogy a kézhezvétel után hazaérve azonnal meg is hallgassam. Egyrészt azért,
mert nagyjából sejtettem, hogy mire számíthatok. Másrészt azért, mert a minimum
15 éves mono hangrendszerű Videoton TV-re kötött DVD lejátszón azért már mégse,
na. Szóval az egy hónapos asztalom porosodás után a CD visszakerült a táskába,
ahol még egy hónapot ingázott Mórahalom és Szeged között. Majd végül egy
másnapos munkanapon előhúztam és belehallgattam. Mikor feltettem a fülest,
eszembe jutott az összes Párt koncert, amin jelen voltam. A fancsali pofák, az
erőltetetten rajongó baráti kör. A srác, aki a zenekar legelső koncertje után
lelkesen gratulált a dobosnak: „Hú
bazmeg, egyre jobbak vagytok!” Na és a sokunk által ismert és elismert szegedi zenebuzi,
sok hipster impresszáriója, ahogy az egyik mellette álló fancsali pofára néz és
fülig érő mosollyal kitör belőle: „Bazmeg! Végre! A szegedi Sonic Youth bazmeg!
Igen, ő akkor már látott valamit. Az a valami dörrent a fülembe akkor a
munkahelyemen. A megalakulás óta nyomon követem a zenekar ténykedéseit, de bennem
mindig kavarogtak az érzések. Annak ellenére, hogy gyakran eluntam magam a koncertjeiken,
volt bennük valami, ami izgatott és ez a valami motoszkált bennem egyfoltában.
Túl az elnyújtott koncerteken, a szétcsúszott ritmusokon, a hosszútávon
idegesítő visszhangos éneken. Mert végül is mi a Párt? Négy fiatal, aki bevállalta.
Kitaláltak valamit, ami ugyan nem a spanyolviasz, mégis kevéssé ismert és
„bejáratott” abban a közegben ahol mozognak és nem adták annál alább. Annak
ellenére, hogy kívánják a közönség figyelmét és minden adandó alkalmat meg is
ragadnak, hogy megmutassák magukat mégsem lehet őket eltántorítani attól amit
csinálni akarnak. Többek között ez volt az, ami miatt sosem csatlakoztam a
körülöttem szólókhoz, amikor arról volt szó, hogy verjük bele a csúfot. Ha kicsit is komolyan vesszük azokat a
„kritériumokat” ami meghatároz egy fasza punk zenekart a Párt mindennek
megfelel. És a jó értelemben vett csökönyösségük meg is hozta a gyümölcsét, legalábbis
számomra ezt bizonyítja a Régi hullám című lemezük. A zsenialitás és az öncélú
balfaszkodás szintéziseként létrejött hűvös, mégis emberi, energiától duzzadó portéka.
Túl azon, hogy atom jó lemezt csináltak,
leginkább azt imádom bennük, ahogy csinálták. Nem idomultak, inkább idomítottak.
Többek között engem is. No de az emelkedett szócséplés után térjünk végre a
zenére. Racionálisan nézve nem több mint egy még kb. érettségi előtt álló srác
által szolgáltatott légies, disszonáns gitártémák alatt balfaszul plömpögő basszus
és primitív, bizonytalan dob. Minderre jön a hamiskás, de jó sok
visszhang-effekttel kozmetikázott női ének. És bár mindez hallomásra nem sok
jóval kecsegtet, mégis egy remekmű. Sőt, pont attól állati jó, hogy
valószínűtlenül jó. Hasonlítgatni nem szeretek, de nem tudok jobbat: a korábban
említett Sonic Youth mellett a Suicide, a Huggy Bear, The Fall, de talán
leginkább a Mission of Burma, az újabbak közül pedig a Manikin és a Rank/Xerox
jöhet talán szóba. A szövegek viszonylag rövidek, egyszerűek, néhol kicsit
„művészkedősek”. Valószínűleg teljes egészében csak az érti és annak jelenti a
legtöbbet, aki írta és énekli. Az igazat megvallva nekem ennyi pont elég is.
Örömmel látom, hogy a banda kezd kitörni Szeged fogságából és egyre több helyen
lehet őket elcsípni. Én nem hagynám ki!
