2012. március 23., péntek

Out of this World


A hangulatomat talán ez a Black Flag számcím tükrözi leginkább, de talán a Wipers Youth of America című száma az ami még inkább szavakba önti annak okait. Legalábbis részben.
A legutóbbi jelentkezésem óta kitavaszodott, én pedig egyre jobban elmerülök a kerti munkákban és közben a youth of Magyar Köztársaság (!) helyzetén való tanakodásban. Jövőkép? Mi ösztönöz nap mint nap arra, hogy felkeljek az ágyból és nekilássak az életemet kitöltő és azzal egylényegűvé vált napi rutinnak? Jövőkép? Mi a funkció, ami miatt 95 kiló anyag naponta mozgásba lendül? Jövőkép? Mi a munka eredménye? Az alkotás, teremtés öröme, vagy csak a vegetáció, túlélés? Amikor a sajtóorgánumokban a politikai rezsim sugallatára egyre gyakrabban előtérbe helyezett üzenet azt vetíti elém, hogy a jövő, a megélhetés kulcsa a háztáji gazdálkodás, akaratlanul is elborzadok. Akaratlanul, mert amúgy a háztáji gazdálkodást kedvelem és művelem is. De, hogy ez legyen a jövőm? Mindamellett, hogy az években, hónapokban, napokban mérhető életem egy részét már vásárra vittem? Ezen felül még törekedjek arra, hogy egyéb forrásokat teremtve gondoskodjak a szükségleteimről? Váljak önellátóvá a XXI. században egy tudás- és technológia-alapú civilizációban? Az ünnepelt fejlődésnek, a tudomány és technika újításainak nem az volt a célja, hogy minél kevesebb erő és energia ráfordításával teremtsük meg az életfeltételeinket? Ha hasonlattal akarok élni, a vázolt élethelyzet számomra olyan, mintha a kertemet egy okostelefon GPS alkalmazása segítségével tájolnám be, de fadorongokkal és pattintott kőszerszámokkal művelném meg. A legnagyobb kérdést az veti fel bennem, hogy hova veszik az energia? Mert itt már túl vagyunk fizikai törvényeken és pénzeszsákokon ücsörgő mumusokon. Gyors fejszámolást végezve a globálisan megtermelt javak mennyisége egyenlően elosztva elegendő lenne arra, hogy az utolsó csóró bangladesi halász is az Alpokban síelve pihenje ki a munkával eltöltött hónapok fáradalmait, ha kedve szottyan rá. Ha a zsigerből jövő, a korábban megénekelt 5000 táplálásáról szóló elméletet ezennel ki is zárjuk, akkor mi marad? Program a túlnépesedés kontrollálására? Na de ahelyett, hogy hagynám, hogy elszabaduljanak a gondolataim, inkább térjünk inkább vissza a kézzelfogható valósághoz. Az ország romokban. A világ romokban. Jövőkép? Ha békés ember vagy, akkor az önellátó, elszigetelt remetelét, vagy remeték egymásra utalt közössége. Lehet, hogy dramatikus túlzással élek, de politikusaink most gyakorlatilag ezt kínálják. Tisztára, mint a Mad Max-ben. Persze amíg nem jönnek a kevésbe békés, de azonos jövőképpel rendelkező vetélytársak. Vagy keress egy ideiglenesen még lakható romot kicsit nyugatabbra, persze fő- és jószágvesztés terhe mellett. Haladunk a XIX. század állapotai felé és e körülmények között, groteszk módon még a nők szabad munkavállalásának kivívása is halva született ötletnek tűnik, hiszen most a társadalmi béke és biztonság eme hajdani letéteményeseit is a semmit termelő gyárak fogaskerekei aprítják felismerhetetlen húscafatokká.
A napokban szerencsém volt elkapni egy lazább tavaszi influenzát, mely két napig ágyhoz kötött és az időt javarészt alvással és szellemileg kikapcsolt ébrenléti állapotban töltöttem el. Két nap alatt sikerült visszasüllyednem a magzati nihil állapotába. A második nap éjjel kettőkor felébredtem és nem tudtam visszaaludni. Tudtam, hogy már gyógyulófélben vagyok és a következő napon reggel munkába indulok. Megrettentem. Sokáig nem is bírtam elaludni. Megijedtem attól, ami nap mint nap az életem képezi. Vágytam, hogy hagy lehessek még beteg és élvezhessem az időközben kialakult, vagy inkább tudattalanul kialakított felelősségmentes állapotot, hogy ne kelljen szembenéznem mindennapjaim értelmetlenségével. Hagy süllyedjek, olvadjak bele és oldódjak fel a fizikai és szellemi lét kiindulási, vagy épp végállapotában. Aztán végül elaludtam, majd reggel 5:45-kor óracsörgésre ébredtem. Fél órán belül már lezuhanyozva, felöltözve készen álltam arra, hogy értelmet keressek egy újabb előttem álló napnak.