A hangulatomat talán ez a Black
Flag számcím tükrözi leginkább, de talán a Wipers Youth of America című száma
az ami még inkább szavakba önti annak okait. Legalábbis részben.
A legutóbbi jelentkezésem óta
kitavaszodott, én pedig egyre jobban elmerülök a kerti munkákban és közben a
youth of Magyar Köztársaság (!) helyzetén való tanakodásban. Jövőkép? Mi
ösztönöz nap mint nap arra, hogy felkeljek az ágyból és nekilássak az életemet
kitöltő és azzal egylényegűvé vált napi rutinnak? Jövőkép? Mi a funkció, ami
miatt 95 kiló anyag naponta mozgásba lendül? Jövőkép? Mi a munka eredménye? Az alkotás,
teremtés öröme, vagy csak a vegetáció, túlélés? Amikor a sajtóorgánumokban a
politikai rezsim sugallatára egyre gyakrabban előtérbe helyezett üzenet azt
vetíti elém, hogy a jövő, a megélhetés kulcsa a háztáji gazdálkodás,
akaratlanul is elborzadok. Akaratlanul, mert amúgy a háztáji gazdálkodást
kedvelem és művelem is. De, hogy ez legyen a jövőm? Mindamellett, hogy az
években, hónapokban, napokban mérhető életem egy részét már vásárra vittem?
Ezen felül még törekedjek arra, hogy egyéb forrásokat teremtve gondoskodjak a
szükségleteimről? Váljak önellátóvá a XXI. században egy tudás- és technológia-alapú
civilizációban? Az ünnepelt fejlődésnek, a tudomány és technika újításainak nem
az volt a célja, hogy minél kevesebb erő és energia ráfordításával teremtsük
meg az életfeltételeinket? Ha hasonlattal akarok élni, a vázolt élethelyzet
számomra olyan, mintha a kertemet egy okostelefon GPS alkalmazása segítségével
tájolnám be, de fadorongokkal és pattintott kőszerszámokkal művelném meg. A
legnagyobb kérdést az veti fel bennem, hogy hova veszik az energia? Mert itt
már túl vagyunk fizikai törvényeken és pénzeszsákokon ücsörgő mumusokon. Gyors
fejszámolást végezve a globálisan megtermelt javak mennyisége egyenlően
elosztva elegendő lenne arra, hogy az utolsó csóró bangladesi halász is az
Alpokban síelve pihenje ki a munkával eltöltött hónapok fáradalmait, ha kedve
szottyan rá. Ha a zsigerből jövő, a korábban megénekelt 5000 táplálásáról szóló
elméletet ezennel ki is zárjuk, akkor mi marad? Program a túlnépesedés
kontrollálására? Na de ahelyett, hogy hagynám, hogy elszabaduljanak a
gondolataim, inkább térjünk inkább vissza a kézzelfogható valósághoz. Az ország
romokban. A világ romokban. Jövőkép? Ha békés ember vagy, akkor az önellátó,
elszigetelt remetelét, vagy remeték egymásra utalt közössége. Lehet, hogy
dramatikus túlzással élek, de politikusaink most gyakorlatilag ezt kínálják. Tisztára,
mint a Mad Max-ben. Persze amíg nem jönnek a kevésbe békés, de azonos jövőképpel
rendelkező vetélytársak. Vagy keress egy ideiglenesen még lakható romot kicsit
nyugatabbra, persze fő- és jószágvesztés terhe mellett. Haladunk a XIX. század
állapotai felé és e körülmények között, groteszk módon még a nők szabad
munkavállalásának kivívása is halva született ötletnek tűnik, hiszen most a társadalmi
béke és biztonság eme hajdani letéteményeseit is a semmit termelő gyárak
fogaskerekei aprítják felismerhetetlen húscafatokká.
A napokban szerencsém
volt elkapni egy lazább tavaszi influenzát, mely két napig ágyhoz kötött és az
időt javarészt alvással és szellemileg kikapcsolt ébrenléti állapotban
töltöttem el. Két nap alatt sikerült visszasüllyednem a magzati nihil
állapotába. A második nap éjjel kettőkor felébredtem és nem tudtam visszaaludni.
Tudtam, hogy már gyógyulófélben vagyok és a következő napon reggel munkába indulok.
Megrettentem. Sokáig nem is bírtam elaludni. Megijedtem attól, ami nap mint nap
az életem képezi. Vágytam, hogy hagy lehessek még beteg és élvezhessem az
időközben kialakult, vagy inkább tudattalanul kialakított felelősségmentes
állapotot, hogy ne kelljen szembenéznem mindennapjaim értelmetlenségével. Hagy
süllyedjek, olvadjak bele és oldódjak fel a fizikai és szellemi lét kiindulási,
vagy épp végállapotában. Aztán végül elaludtam, majd reggel 5:45-kor
óracsörgésre ébredtem. Fél órán belül már lezuhanyozva, felöltözve készen álltam
arra, hogy értelmet keressek egy újabb előttem álló napnak.